Miklós bácsi Gizike szemében olyan jó, olyan tökéletes, nagyszerű ember volt, amilyennek apját akarta látni. Mert édesapjára továbbra is, mindig olthatatlanul vágyott, lázas izgalommal várta érkezését és távozásakor mindig szomorú volt. Ez a szomorúság több volt, mint a búcsú szomorúsága. Maga sem tudta, de az apjával való együttlét csalódása volt ez a szomorúság, a kitöltetlen űr lett elviselhetetlenül fájó hiány benne, a lelke mélyén öntudatlanul mindig félt az újabb találkozástól és talán azért kívánta annyira. Ilonka néninél meglátogatta őt néha az apja és nagynénje látta szenvedését, nem vette nagyon szívesen ezeket a találkozásokat. Utána mindig megváltozott a kislány, néha napokig búskomor volt és hiába minden tapintat, minden szavak nélküli, figyelmes vigasztalás, Ilona tehetetlen volt Gizike bánatával.

Legjobban a férje tudta megvigasztalni. Ilyenkor este bement hozzá beszélgetni hétköznapi dolgaikról és együtt mondták el a gyermekeknek szánt, szokásos esti imádságot. Ez többet segített Ilona minden aggódó gondoskodásánál. Tudták, hogy a gyermeknek az apa hiányzik és Miklós ezt úgy pótolta, ahogy tudta. Pedig Ratkay József sokat változott Ilona hatására, de nem tudta más emberré tenni, olyanná, hogy Gizikét boldoggá tegye. Lemondó fájdalommal vette tudomásul, hogy amit Isten kihagyott, ember azt nem pótolhatja.

Ratkay Józsefet nem gyötörte semmi kétség. Nem gondolkodott másképpen a lányáról, minthogy az az övé, neki tartozik engedelmességgel, szerep vár rá abban a folyamatban, amely eddig is a család felemelkedését jelentette, olyan házasságot kell kötnie, amely ezt szolgálja. Örült, hogy Ilona és a sógora felkarolta a gyermeket. Nem maradhatott volna sokáig a pusztán, a tudatlan nagyszüleinél, akikből csak annyira telt, hogy egy paraszthoz hozzáadják. Így mégis úri kisasszony lesz, megfelelő családokkal kerül kapcsolatba. Bár ő maga Ilona családi életét, egész életmódját nem sokáig bírta ki egyfolytában, nem bírta húga nagy erkölcsi fennköltségét, nem állhatta idétlen, ájtatos sógorát. Fogalma sincs róla, mi kell az ő csinos, életvidám húgának ebben az emberben, de hát ki lát bele az asszonyok fejébe, mindnek hiányzik egy kereke. Ilona is, hiába hiszi magát olyan okosnak, úgy néz arra a nagyképű, mégis tutyimutyi urára, mint valami kiváló nagyságra, és ha azt hiszik, hogy nem látják őket, még most is úgy szorongatják egymást, mint az elsőhetes házasok, ami az ő helyzetükben nem is való. Tiszta nevetséges! De hát úgy látszik ennek így kell lenni. Ilona hiába ugrált, mást ő sem tesz, mint emeli a család tekintélyét és úgy látszik, egy átkozott papnak is kell lenni ebben a családban, hogy vigye valamire. Nem maradt hát náluk sokáig, időben elmenekült, mielőtt istentiszteletre kellett volna velük menni, mert ő a sógorára öt percig nem tudott figyelni, nem hogy egy órán át és különben is, templomba csak akkor ment, ha muszáj volt. Ilona papolt neki olykor valamiket a lánya lelki érzékenységéről, de hát ez olyan asszonybeszéd, meg a húga mindig szerette bonyolítani a legegyszerűbb, legtermészetesebb dolgokat is, amilyen egy lánynak az apjához való, Istentől rendelt köteléke. Nem baj az, ha tart tőle a lány, csak Ilona be ne beszélje neki, hogy másképpen is lehet!

görgess!            mi ez?           könyv >